Marci harmadiktól tanul angolt az iskolában. Eleinte szerette a nyelvet, de ahogy nehezedett a tananyag, illetve egyre többet kellett írni, diszgráfiásként egyre több nehézséggel találta magát szemben. Sokszor lemaradt, a dolgozatok rosszul sikerültek. Szóban hiába volt ügyes, az írásbeli feladatok sokszor kudarchoz vezettek. Az angol házi feladatokhoz nagyon nehezen fogott hozzá itthon is, pedig a többi lecke elkészítése már önállóan ment.
Beszélgettünk erről, és elmondta, nehéznek találja az angolt, és nincs hozzá kedve. Elhatároztam, hogy segíteni fogok neki.

Amikor Marcinál nyilvánvalóvá vált a diszlexia és diszgráfia ténye, a tanítóval és a logopédussal leültünk megbeszélni, mi legyen a továbbiakban Marcival, el szeretnénk-e vinni Őt speciális iskolába.
Minden gyerek esete egyedi. Mi a férjemmel úgy gondoltuk, hogy mivel Marci a tanulási nehézségei ellenére elég jól teljesít, igyekszik, sőt küzd, ugyanakkor sikerélményekben is bőven van része, és fontosak számára a barátai az osztályban, folytassa itt a tanulmányait. A fejlesztő foglalkozásokon itt is részt vehet, önerőből mi is megtesszük, amit lehet.

Mikor Marci első osztályos volt, a házi feladatok a napköziben alig-alig készültek el. Itthon sokat tanultunk együtt. Nem javult a helyzet másodikban sem. Elkezdtünk fejlesztő órákra járni – logopédushoz a diszlexia gyanú miatt, és alapozó terápiás tornára. Ezek mellett számtalan iskolai és iskolán kívüli elfoglaltság, szakkör hívogatta a gyerekeket, és az én sokoldalú, érdeklődő fiacskám, ha tehette volna, mindenben kipróbálta volna magát.
Mibe került nekünk a sok különóra? Időbe, fáradtságba, pénzbe.
Mit kapott Marci cserébe? ÖNBIZALMAT, SIKERÉLMÉNYT. Megtanulta beosztani az idejét.

A gyermek nagyon sokféle készséggel, kompetenciával rendelkezik. Az iskola ezek közül csak néhányat értékel vagy tart fontosabbnak (olvasás, írás, számolás), pedig az életben való boldoguláshoz, sikerességhez más képességek is nagyon fontosak, pl. kreativitás, fantázia, empátia, szociális intelligencia, stb.