Új tanév kezdődött. Ezt kétszeresen is nagy érdeklődéssel vártuk. Marci felső tagozatba lépett, és kíváncsiak voltunk, milyen lesz a folytatás. A felsőbb évesek szülei sokat riogattak minket, hogy az ötödik osztály más lesz, sokkal nehezebb, a problémák csak fokozódnak majd, és fel kell kötni a fehérneműt! Marci ötödikes tapasztalatairól hamarosan beszámolok.

A másik nagy esemény az volt, hogy Panka első osztályos lett. A tanító választás nem volt nehéz, hiszen Marci tanító nénijével sikerült kölcsönös bizalomra és megbecsülésre épülő jó kapcsolatot kialakítanunk, így őt választottuk. Panka izgalommal és örömmel készült az iskolára. Marcitól a nehézségek ellenére soha nem hallott rosszat a suliról, hiszen szeret iskolába járni. A majdnem négy évvel idősebb bátyját szinte példaképének tekinti, és már nagyon vágyott arra, hogy Ő is „iskolás nagylány” legyen.
A tanító néni megkérdezte, lenne-e kedve verset mondani az évnyitón. Mivel szeret szerepelni, szívesen vállalta a megbízást. Olyan verset mondott, ami különösen illett hozzá, és teljesen magáénak érezte:

Szalai Borbála: Utolérem a bátyámat

Mi tagadás, irigyeltem
Hogy a bátyám iskolás,
Hogy őneki gyerekjáték
Az írás, az olvasás.
Csodáltam, hogy milyen szépen
Formálja a betűket,
S hiába van sok belőlük,
Ismeri a nevüket.
Úgy megy neki az olvasás,
Akárcsak a vízfolyás
Hej — gondoltam —
Mikor lesz már
Belőlem is iskolás!
S most, amikor beírattak
Iskolába az idén,
Megfogadtam: a bátyámat
Utolérem, bizony én!

A párom ment elöl a GPS-szel, középen a nagyobbak, én meg a sereghajtó voltam, 2 éves pici fiunkkal nehezítve. Nekünk, felnőtteknek sem volt könnyű túra, de a gyerekek nehéznek találták, leszámítva a kis Matyit, aki utasként rendkívül mókásnak találta a helyzetet. Marci csak morgolódott, a 6 és fél éves Panka azonban sokszor nyafogott, hogy elege van, ő bizony nem megy tovább. Apa nehezen viseli a hisztit, fenyegetőzött (persze csak viccből), hogy otthagyjuk, de ez csak olaj volt a tűzre. Ekkor mentő ötletem támadt: Panka jár lovagolni, és az úti célunk pont a lovas tanya volt, ahová kocsival szoktunk menni. Mondtam neki, hogy visszafordulni már nem érdemes, de ha nem tévedünk el, és lesz szabad ló és oktató, jutalmul lovagolhat egyet.

Panka varázsütésre összeszedte minden erejét, és többet nem nyafogott, pedig hol homokban borult fel, hol sárban csúszott el, kisebb morgás után felállt, és tekert tovább.

Végül nem tévedtünk el, eljutottunk a lovas tanyára, ahol fél óra várakozás után Panka megkapta jól megérdemelt jutalmát, mi, többiek meg erőt gyűjtöttünk.

Hazafelé a forgalmasabb műutat választottuk. Épségben hazaértünk. Alaposan elfáradtunk, de utólag jóleső érzés fogott el minket, elégedettek voltunk a teljesítményünkkel.

Hogy mi köze van ennek a diszlexiához? A tanulással sincs ez másként. Egy kisiskolás gyerek általában még ritkán tanul csupán a megszerzett tudás öröméért. A tanítónak, vagy a szülőnek szeretne megfelelni. Rajtunk múlik, hogyan tudjuk őt motiválni!

Mikor hazaértünk az évzáróról, Marci minden családtagnak büszkén mutogatta a bizonyítványát, a nagypapának feltétlenül fel kellett venni a szemüvegét, hogy megnézze. Alig várta, hogy apa hazaérjen a munkából. A nagyit is azonnal fel akarta hívni.

Most, 4. osztályban kaptak először jegyeket, eddig szöveges értékelés volt.

Az eredmény a következő:

(Jegyzet: Helyesírás értékelése alól magyar és idegen nyelv tantárgyakból felmentve.)

A kitűnő azt jelenti, hogy azokból a tantárgyakból dicséretet kapott.

Nagyon tetszett, hogy a tanító néni minden gyereket megdicsért valamiért, amikor a bizonyítványát átadta, és nem az esetleges gyengébb teljesítményt hangsúlyozta.

Az előző évek eredményei sem voltak rosszak. Tudjuk, hogy nem csak iskolai mércével kell értékelni a gyereket. De a szép eredményre méltán lehet büszke Marci, mert megdolgozott érte! Mi, szülők meg rá lehetünk büszkék, és hisszük, hogy megérte, és minden nehézség ellenére érdemes ezt az utat folytatni!

Beszélgettünk erről, és elmondta, nehéznek találja az angolt, és nincs hozzá kedve. Elhatároztam, hogy segíteni fogok neki.

Én magam keveset tudok angolul, más nyelveket tanultam. Megkértem Marcit, hogy tanítsa meg velem, amit az iskolában tanulnak, és itthon én is próbálok vele együtt haladni. Ez a játék tetszett neki.

Közben szakirodalmakat kerestem és olvastam diszlexiás és diszgráfiás gyerekek idegen nyelv tanulásáról. Így akadtam rá Gyarmathy Éva munkáira, és Imréné Sarkadi Ágnes “Diszkurzus -Tapasztalatcsere a diszlexiás nyelvtanulók sikeréért”  c. honlapjára (http://diszkurzus.ning.com/).

Marci a Bodzavár Alapítvány tanulásmódszertan tréningjein sikeresen elsajátította a gondolattérképek (buborékrajz) használatát, és szívesen alkalmazza nyelvtan vagy környezet tárgyakból. Gondoltam, miért ne próbálhatnánk ki angolból is.  Az említett szakemberektől sok ötletet merítettem, melyet ezúton is köszönök nekik!

A szavakat úgy tanultuk, hogy témakörönként ábrákat készítettünk. Minden szóhoz képeket kerestünk. Ebben Marci lelkesen közreműködött. A nyelvtani szerkezeteknél színeket alkalmaztunk.

Mikor új szavakat vettek, Marci hazaérve az iskolából hozta nekem a szótár füzetét, hogy készítsük el a következő témakör ábráit.

Ezeket az ábrákat sokkal szívesebben nézegette a számítógépen, mintha szótárfüzetből kellett volna tanulnia. Ráadásul az új anyaggal együtt mindig átismételte a korábbiakat is, ezzel elmélyítette tudását. Gyakorló feladatokat is készítettem neki.

Igaz, hogy mindez sok időmbe került, de kétszeresen élveztem: Marci szívesebben tanulta az angolt, és én is vele együtt tanultam, fejlődtem.

Időközben a nevelési tanácsadó szakvéleménye és szülői kérés alapján az iskola biztosította a helyesírás osztályozás alóli felmentést.

Ennek, és a tanulási módszerünknek köszönhetően jegyei javultak. A sikerélmény csak fokozta a tanulási kedvét. A célunk ez volt, nem a felmentés, hiszen azzal Marci is egyetért, hogy idegen nyelv tudásra szükség van.

Ma volt az utolsó angol órájuk a tanévben. A tanárnő lezárta a jegyeket. Marci 4-es lesz, aminek nagyon örülünk. Azt mesélte, hogy a tanárnő elmondta az osztály előtt, hogy Marci 4-es osztályzata mögött kétszer annyi munka, szorgalom van, mint másnak, és nagyon megdicsérte.

Természetesen Marcinak jól esett a dicséret, és nagyon büszke volt. Megbeszéltük, hogy nyáron is foglalkozunk majd az angollal, és megtanítja nekem az utolsó leckét, mert mi tagadás, kicsit lemaradtam.

Marci fiamon is tapasztalható a fáradtság. Az utolsó hetekben nagyon szétszórt lett. Szinte mindennapossá vált a felszerelés vagy házi feladat hiány.

A tanító néni jelezte, hogy baj van. Még éppen időben szólt. A jegyeken még nem látszott, mert a dolgozatai jól sikerültek. Neheztelt Marcira, úgy gondolta, figyelmetlenség, nemtörődömség az oka, hogy romlott a szorgalma.

Bár bizonyos helyzetekben Marcin a kiskamaszos lazaság valóban tapasztalható, az iskolai felszerelések otthonhagyása, vagy a részleges házi feladat hiányok oka szerintem a fáradtság.

Sajnos a leckefüzet vezetése még sok kívánnivalót hagy maga után. Mivel Marci diszgráfiás, nem szeret írni, lassú, így sokszor lemarad, és később a szünetben nem pótolja, nem írja fel a házi faladatokat. Jó a memóriája, így legtöbbször emlékszik rá, mi a lecke. De ahogy sokasodnak a tennivalók, egyre nehezebb észben tartani mindent.

Igazából az adminisztráció területén mi, a szülei sem mutatunk jó példát. Nem vezetek határidő naplót, nem írom fel a feladataimat. Mindent próbálok észben tartani, a családot koordinálni. Tudom melyik gyerekemet mikor és hová kell vinnem különórákra, mikor vannak fellépéseik, ahol meg kell jelenni, mikor melyiknél van szülői értekezlet vagy fogadó óra, stb. Eddig egészen jól boldogultam. De bizony, én is elfáradtam így a tanév végére, a feladatok meg csak sűrűsödnek. Tegnap szembesültem azzal a ténnyel, hogy legkisebb, leendő óvodás csemeténk szülői értekezletére elfelejtettem elmenni. Ilyen még nem volt, rettentően bosszantott a dolog. Megfogadtam, hogy mostantól kezdve példát mutatok Marcinak, és én is adminisztrálni fogom a dolgaimat.

Egyik reggel Panka lányomat keltegettem. Azt mondta, nincs kedve óvodába menni. Nagyon szeret járni, de lustálkodott volna még az ágyban. Mondtam neki, hogy ez nem kedv kérdése. Marcinak sincs mindig kedve iskolába menni, de muszáj.

Meghallotta ezt Marci, és felháborodva kérte ki magának:

„Anya, még nem volt olyan nap, hogy én ne akartam volna iskolába menni!”

Mondta ezt annak ellenére, hogy diszlexiája, diszgráfiája miatt számtalan kudarcban volt része.

Miért szereti mégis az iskolát? Mert a kudarcok eltörpülnek a sikerélmények mellett. Marcinak van egy egészséges önbizalma. Tisztában van a gyengéivel, de azt is tudja, milyen sok mindenben tehetséges. Nem csak az iskolán kívüli elfoglaltságok jelentenek számára sikerélményt, de az iskolában is gyakran van lehetősége bizonyítani. Nagyon szereti a környezetismeretet, matematikát, éneket, rajzot, technikát, fogalmazást. A hangos olvasás ugyan nehezen megy, de a történelmi témájú olvasmányok érdeklik. Szívesen mond tartalmat, verset, akár közönség előtt is.

Amikor Marcinál nyilvánvalóvá vált a diszlexia és diszgráfia ténye, a tanítóval és a logopédussal leültünk megbeszélni, mi legyen a továbbiakban Marcival, el szeretnénk-e vinni Őt speciális iskolába.

Minden gyerek esete egyedi. Mi a férjemmel úgy gondoltuk, hogy mivel Marci a tanulási nehézségei ellenére elég jól teljesít, igyekszik, sőt küzd, ugyanakkor sikerélményekben is bőven van része, és fontosak számára a barátai az osztályban, folytassa itt a tanulmányait. A fejlesztő foglalkozásokon itt is részt vehet, önerőből mi is megtesszük, amit lehet.

Negyedik osztályban egyik  osztálytársa felvételizett nyolcosztályos gimnáziumba, mások tervezik, hogy majd később a hatosztályost próbálják meg. Marci ambiciózus, így Ő is elgondolkozott már a továbbtanulás lehetőségein.

A napokban volt az iskolájuk 20 éves jubileumi gálaműsora. Felléptek egykori és mai diákok, alsósok, felsősök, gimnazisták (az iskola 12 osztályos) és tanárok közösen. Marci is énekelt az alsós kis énekkarral.

Gyönyörű volt a műsor, megható beszédek méltatták az iskola érdemeit. Este Marci lefekvés előtt azt mondta, hogy nagyon büszke az iskolájára, örül, hogy ide járhat, és nem szeretne másik iskolába menni.

A logopédus nénitől ezt kapta búcsúzóul:

Mikor itthon felolvasta nekem az idézetet, könnyes lett a szeme. Az enyém is.

Mikor Marci első osztályos volt, a házi feladatok a napköziben alig-alig készültek el. Itthon sokat tanultunk együtt. Nem javult a helyzet másodikban sem. Elkezdtünk fejlesztő órákra járni – logopédushoz a diszlexia gyanú miatt, és alapozó terápiás tornára. Ezek mellett számtalan iskolai és iskolán kívüli elfoglaltság, szakkör hívogatta a gyerekeket, és az én sokoldalú, érdeklődő fiacskám, ha tehette volna, mindenben kipróbálta volna magát.

Sokat vívódtam, mit tegyünk. Így is alig van ideje játszani, rendkívül sok időt vesz el a fejlesztés, még többet a házi feladatok elkészítése. Végül úgy döntöttem, próbálja ki, amit szeretne. Majd meglátjuk, mennyire lesz kitartó.

Sokan nem értettek egyet velem. A családban a nagypapa azt mondta, inkább gyakorolnánk otthon. Néhány pedagógus is ezen a véleményen volt. De én sajnáltam a gyereket, szerettem volna, ha nem csak a fejlesztésekre jár, de arra is, amit ő választ magának.

Óvodás kora óta trombitálni szeretne, így másodikban beírattuk a zeneiskolába. Először persze csak heti egy szolfézs órája volt, a hangszert nem kezdte el az első évben.

Az iskolájukban alsóban tantervben szerepel a néptánc, de Marci annyira szereti a népzenét, hogy külön a Művelődési Ház néptánc csoportjába is járt, heti egy alkalommal. Az összetett mozgásos feladatok kimondottan hasznosak diszlexiásoknak.

A barátai judo edzésre hívták. Mivel elég mackós testalkatú gyerek, gondoltuk, a több mozgás nem árt neki, ép testben ép lélek, próbálja ki azt is, ha szeretné. A küzdősportok kitartásra, önfegyelemre nevelnek.

Óvodás kora óta szeret rajzolni, és vonzódik a képzőművészetekhez. Egy nagyon kedves képzőművész tanárnő felkarolta kis városunkban az érdeklődő gyerekeket. Hozzá is járt festő szakkörbe szombat délutánonként.

Ez így rengetegnek tűnik, és az is volt. Gondoltam, talán a feléhez ha lesz kitartása, a másik fele meg szép lassan lemorzsolódik. Hát tévedtem! Marci annyira kitartó, hogy most, 4. osztályban ezekre a különórákra még mindig nagy lelkesedéssel jár. Harmadiktól trombita hangszeres órára is jár heti egy alkalommal.

Mibe került ez nekünk? Sok időbe, fáradtságba, pénzbe. Mivel még kicsi volt, nekem kellett őt autóval fuvaroznom ide-oda. Sokszor úgy éreztem magam, mint egy taxisofőr. Ma már városon belül egyedül is közlekedhet, szép lassan önállósodik ebben is.

Mit kapott Marci cserébe? ÖNBIZALMAT, SIKERÉLMÉNYT. Megtanulta beosztani az idejét.

Ha egy nap nem volt különórája, képes volt a házi feladat írást estig elhúzni. Ha azt mondtam, akkor mehetsz este judo edzésre, vagy szombat délután festő szakkörre, ha kész a leckéd, akkor elkészült. Ezzel tudtam Őt motiválni.

Közben ezeken a tevékenységeken keresztül kibontakoztathatta kreativitását, sok örömben, sikerélményben volt része. Részt vett judo versenyeken, ahol egy-egy vereség alkalmával megtanulta elviselni a kudarcot, és megtanult szívvel-lélekkel küzdeni.

Rajz pályázatokon indult és ért el szép eredményeket, munkáit a többiekével együtt kiállították a Művelődési Házban.

A trombitát naponta szívesen veszi kézbe, és bár még sokat kell gyakorolnia, nagyon büszke volt, mikor a tanszaki koncertjükön két kis társával együtt megalakíthatták a „Marci trió”-t.

A néptáncban inkább lelkes, mint ügyes, de az alapozó terápiának köszönhetően mozgása egyre jobban összehangolt, és a változást a néptánc tanárnő is észrevette.

Nemrégiben szolfézs tanára azzal fogadott, hogy mi van mostanában Marcival. Én először aggódni kezdtem, de megnyugodtam, mert azzal folytatta, hogy Marci megtáltosodott. Eddig is ügyes volt szóban és énekben, de nagyon lassú volt az írásbeli feladatoknál, most meg teljesen felzárkózott a többiekhez.

Azt gondolom, hogy mi sokat vállaltunk, nem biztos, hogy ez a követendő példa. Mindenki annyit vállaljon, amennyit bír. Lehet, hogy van, akinek egy különóra is elég, ha örömöt szerez, és sikerélményhez juttatja.

Jövőre Marci felső tagozatba lép, több, nehezebb lesz a tanulni való. Át kell gondolnia, mit tart meg ezek közül az elfoglaltságok közül. Talán már a fejlesztő órák száma is csökkenni fog. Egy biztos, megérte!

Az előző bejegyzés a szülő-pedagógus közötti együttműködésről szólt, most a szülő-gyerek kapcsolatáról szeretnék írni. Ez egy nagyon összetett téma, most én az iskolai eredmények, kudarcok, és a diszlexia szemszögéből szeretném megvizsgálni

A gyermek nagyon sokféle készséggel, kompetenciával rendelkezik. Az iskola ezek közül csak néhányat értékel vagy tart fontosabbnak (olvasás, írás, számolás), pedig az életben való boldoguláshoz, sikerességhez más képességek is nagyon fontosak, pl. kreativitás, fantázia, empátia, szociális intelligencia, stb.

Diszlexiás gyermekünket az iskolában számtalan kudarc éri, mert az iskolai mércével értékelt feladatokat nem az elvártnak megfelelő módon teljesíti. Szülőként szeretnénk, ha a gyerek jó jegyeket kapna az iskolában, ezért természetesen nem örülünk, ha egyessel állít haza. De ne csak a jegyeket nézzük, vegyük észre azokat a képességeit is, melyekben ügyes, és dicsérjük minél gyakrabban. Érezze, hogy elfogadjuk, szeretjük, megértjük. Szálljunk le a magas lóról, legyen egyenrangú a kommunikáció szülő és gyerek között!

Gyermekünk kudarctűrő képessége attól függ, hogy van-e önbizalma, helyes-e az önértékelése. Ez az, amiben nekünk, szülőknek óriási a felelősségünk, és sokat tehetünk!

Mi szülők, szeretnénk, ha gyermekünk jobban teljesítene az iskolában elvárt területeken, ezért fejlesztő foglalkozásokra visszük – ez rendben is van – , gyakoroltatjuk – vigyázat, a túlzásba vitt gyakoroltatással csak még jobban elvesszük a kedvét a tanulástól! A fejlesztő foglalkozások sok időt vesznek igénybe, fáradtságot követelnek tőlünk, és a gyermektől is. Emellett azonban nagyon fontosnak tartom, hogy adjunk lehetőséget a gyermeknek, hogy azzal is foglalkozzon, amit szeret, amiben jó, hogy legyen lehetősége megmutatni az erősségeit. Lehet ez zene, képzőművészet, sport, bármi, amiben kibontakozhat, ami sikerélményhez juttatja, és ezáltal erősíti az önbizalmát, érzelmileg és szellemileg felvértezi. Egészséges önbizalommal rendelkező ember jobban tűri a kudarcot. Sokkal könnyebb lesz így a fejlesztés, mert a gyerek is akarja. Az Ő együttműködése nélkül ugyanis a legjobb fejlesztő pedagógusok sem tudnának eredményt elérni.

Sok szülő a pedagógust, az iskolát, az oktatási rendszert hibáztatja.

Nem mondom, hogy az oktatási rendszer így tökéletes, és nincsenek hibái. De vannak nagyon jó olvasást tanító módszerek (pl. Meixner módszer). Marci iskolájában is így tanítanak. Nem siettek, nem volt cél, hogy Karácsonyra olvassanak. A viszonylag kis létszám (21 fő) ellenére nagyon nagy különbségek mutatkoztak a gyerekek olvasás tudásában. Ez más iskolákban is probléma. Van, aki már úgy érkezik első osztályba, hogy folyékonyan olvas, mások nehezen barátkoznak a betűkkel, lassú a tempójuk. Nehéz feladat a tanító számára a differenciálás, de nagyon fontos.

A szülő általában nem szakember, de annyi előnye van a tanítóval szemben, hogy ő sokkal jobban ismeri a gyerekét. Meg kell próbálni elfogultság nélkül figyelni a gyermeket, s ha bármi kétségünk van a fejlődésével kapcsolatban, azt jobb még időben szakemberrel megbeszélni. A mi esetünkben Marci olyan mértékben kompenzált, hogy a diszlexia jelei csak elég későn mutatkoztak. Mi, szülők, láttuk, hogy nem a képességei szerint teljesít, és felhívtuk erre a tanító figyelmét, aki a logopédussal közösen jobban odafigyelt Marcira.

Nagyon fontosnak tartom a szülő és a pedagógus közötti JÓ KOMMUNIKÁCIÓT és EGYÜTTMŰKÖDÉST. Csak egymást segítve, egymást támogatva lehet eredményeket elérni a tanító és nevelő munkában, a diszlexiás gyerek fejlesztésében. Ha nem is értünk mindig mindenben egyet, tiszteljük a másikat, és erre neveljük a gyermeket is! Az elsősök csillogó szemmel, hatalmas tudásvággyal érkeznek az iskolába. A tanító szava „szent” a számukra. Ha figyelmetlenek vagyunk, könnyen lerombolhatjuk bennük a tanító iránt érzett csodálatot, pedig ezzel a gyereknek ártunk legtöbbet. Nem kell mindenben egyetérteni. Lehetnek viták, de mindkét fél jót akar, és ezt szem előtt tartva kell megpróbálni rendezni a konfliktusokat. Vigyázni kell, hogy mit mondunk a gyerek előtt, hogy megmaradjon a tisztelet, az elfogadás a tanítója iránt.

Egyetértesz, vagy másként gondolod?  Szólj hozzá bátran! Ismerjük meg egymás véleményét, tanuljunk egymástól!